SZÉNÁSI SÁNDOR: 

A református Mária-kép
Confessio 1994/1.

A római egyház túlburjánzó Mária-kultusza miatt a református egyházban - megmagyarázhatóan, de igazságtalanul -, Máriát negligáló magatartás érvényesül. Nemcsak az egyszerű hívek hittudatának primitív, ám masszív tétele: "Mi nem hiszünk a Szűz Máriában!", hanem az igehirdetők is hátrébb állítják őt a Jefte lányánál, Ruth asszonynál, Eszter királynénál, a samáriai asszonynál és sorolhatnók tovább. Maga Ravasz László püspök azt állapítja meg a Lk 1,26-38 magyarázatában: "Milyen kár, hogy egy túlzott és bibliaellenes Mária-kultusz visszatart minket ennek az Igének szépségében és igazságában való gyönyörködéstől."

Pár éve az egyik templomunk renoválási hálaadására meghívták a helybeli plébánost is, aki - egyébként - szép summával járult hozzá az építkezéshez. Köszöntőjében elhangzott a következő hasonlat is: "Nagyszerű volt a Salamon temploma, szépséges ez a felújított templom, de a legszentebb templom az Úr Jézus teste, mert a Szentlélektől fogantatott és Szűztől született." Egyik lelkészünk nem volt rest, kisietett az Úrasztalához, és tiltakozását jelentette be: "Nem engedhetjük meg, hogy egy református templomot a Mária-kultusz propagálására vegyenek igénybe." Mindenki elképedt, a római katolikus egyházközség küldöttsége hazavonult, s az ünnepélyt követő szeretetvendégségen a kollégák hiába magyarázták túlbuzgó társuknak: "Csak az hangzott el, amit az Apostolicumban mi is vallunk, s amiről a Jn 2,21-ben kifejezetten is szó van" - nem tudta elfogadni.

Ha "az igazság jobb és bal felől való fegyvereivel (2Kor 6,7) akarunk "hadakozni", akkor a Mária-tiszteletnek mind bibliaellenes túlzásait, mind méltatlan lemaradását szóvá kell tennünk. (Most nem foglalkozunk az ún. feminista teológia képtelen ötleteivel, melyek szerint pl. a Szűztől való születés annak az igazságnak kifejeződése, hogy "boldogulunk mi a férfiak nélkül is"; a Mária mennybevétele pedig annak, hogy a nők is képesek a legmagasabb posztokat is elnyerni, stb. Külön tanulmány lenne a feminista teológia bibliaellenes túlzásainak felvázolása.) Itt a hagyományos teológia keretében szólunk a Mária-tisztelet negatív és pozitív vonásairól.

1. Negatív vonásnak kell tartanunk mindazokat a Szentírásban nem szereplő titulusokat, ékítményeket és dogmákat, amik - elsősorban a római, de az ortodox egyházban is - évszázadok során fokozatosan létrejöttek. Történetileg e folyamatot meg lehet magyarázni, hiszen az evangélium a Szentföldről átkerült a pogány Római Birodalom területére, ahol a népek hozzászoktak az elő-ázsiai anyaistenségek kultuszához; az Olymposzon is voltak istennők; sőt a kelták és germánok is tiszteltek istennőket, s a pogány magyar mitológiában is szerepel a Boldogasszony. Örült az egyház, hogy magába olvasztja a pogány tömegeket, s nem vette észre, hogy azok - szinte észrevétlen - érvényesítik pogány elgondolásaikat és igényeiket.

Érdekes, hogy a Mária-kultusz Keleten keletkezett, s Nyugaton sokáig nem találjuk nyomait. Szent Ágostonnál még nincsenek Mária-énekek, -imák vagy -ünnepek. Először Caelius Sedulius ír Mária-himnuszt az V. században (Babits Mihály fordításában olvasható az "Amor sanctus" c. antológiában), majd Venantius Fortunatus a VI. században (Sík Sándor fordításai a "Himnuszok könyve" c. gyűjteményben). A középkorban még nagyobb lendületet vett ez az irányzat. A költők egymással versenyezve alkalmazzák Máriára a legkülönfélébb díszítő jelzőket. (Pszichológusok szerint a szerzetesek elfojtott szexualitása e téren tudott előtörni.) Kálvin a Lk 1,48 magyarázatában így jellemzi - kemény szavakkal - a helyzetet: "Bőven elhalmozzák Máriát nagyszerű, sőt a leggőgösebb címekkel, hogy ő az egek királynéja, az üdvösség csillaga, az élet ajtaja, stb. Sőt a szemtelenség és őrültség oly fokára ragadta őket a Sátán, hogy még a Krisztus fölött való hatalmat is reá ruházzák. Így hangzanak ugyanis dúdolgatásaik: Kérd az Atyát, parancsold meg Fiadnak!" Ugyanezt a szóhasználatot felpanaszolja Kálvin az Institucióban is (III. 20,22). Ez már a XII. századból való karácsonyi szekvencia hangja: "Ora patrem, iube natum!" (A r.k. teológusok az imádságok sajátos, merész stílusának tulajdonítják e fogalmazást.)

Jellemző az is, hogy a régi egyházatyák még beszélnek Mária bűnös voltáról. Csupán a XII. századtól kezdve van szó Mária bűntelenségéről, s kezd érlelődni az immaculata concepcio dogmája, amit sok teológus vitatott, s évszázados harcok után csak IX. Piusz pápa hirdethetett meg 1854 december 8-án. Mivel igei alap nincs, a római egyház a hívők hittudatára, a közvéleményre hivatkozik. Kálvin azt mondja erre "A tridenti zsinat aktái - ellenméreggel, Genf, 1547" c. művében: "Ágoston, Aranyszájú János és Ambrus püspök is az egyházhoz tartozik, ők pedig Mária bűnös voltáról, a nagyravágyásáról beszélnek."

A XII. századtól kezdve imádkozzák az Ave Máriát, elébb a bibliai szöveget, majd 1500-tól a mai formájára bővítve. Kálvin a Lk 1,28 magyarázatában igen erősen fogalmaz: "Nagyon is vastag tudatlanságukban ezt az üdvözlést mintegy bűbájos ördögűző erejű imácskává tették a pápisták, s odáig mentek az őrültségben, hogy hitszónokaiknak beszédjük előtt a Szentlélek kegyelmét csakis az ő Üdvözlégy Máriájuk révén szabad kérni. Eltekintve attól, hogy itt pusztán üdvözlésről van szó, vakmerő módon bitorolnak más tisztséget, amelyet Isten egyedül az angyalra ruházott. Az pedig kétszeresen ostoba vetélkedés, hogy távollévőt üdvözölnek."

A dogmafejlődés csúcsa: 1950 november 1-jén XII. Piusz pápa meghirdette Mária testestül-lelkestül való mennybevételét. Szinte azt kell mondanunk erre, hogy a r.k. dogmatika kettőslátásban (diplopia) szenved: Krisztus szeplőtlen fogantatása (márc. 25) mintájára kimondja Mária szeplőtlen fogantatását (dec. 8); a karácsonnyal párhuzamban megünnepli Mária születésnapját (szept. 8); Jézus névadása (jan. 1) mellett Mária nevének ünnepét (szept. 12); a nagypéntek hasonlataként a Fájdalmas Szűzanya emlékezetét (szept. 15); Krisztus mennybemenetele megfelelőjeként Mária mennybevételét, a Nagyboldogasszony ünnepét (aug. 15). (Jellemző módon, amíg áldozócsütörtököt áttették a következő vasárnapra, addig a Nagyboldogasszony mindig aug. 15-én ünnepeltetik.)

Máriát eleinte a Gyermekkel ábrázolták, de végül is a Mária-kultusz odáig fejlődött - mondja Hans Küng -, hogy Lourdesban már Fia nélkül áll az oltáron. Már készen van a "Társmegváltó" titulus, de dogmává emelésére még nem került sor. Újra Kálvint idézem (a Jn 2,4-hez fűzött magyarázatában mondja): "Mária a menny királynőjévé tétetett, a világ reménységévé, üdvösségévé és életévé... Mintha csak akkor tisztelnők őt eléggé, ha istennővé tesszük, vagy a szentélyből orzott titulusokkal ékesítve a Krisztus helyére emeljük."

Íme, a Mária-képpel az történt, ami a régi, egyszerű freskókkal: az Úr alázatos szolgálóleányának alakjára - az újabb korok ízlésének megfelelően - újabb és újabb, pompázó festékrétegek kerültek.

2. Pozitív vonásnak mondhatjuk Máriának a Szentírásban elénk tárt jellemvonásait. Itt is Kálvin vezetésére bízhatjuk magunkat. Érdekes, hogy ő, aki a legélesebb kritikával illeti a Mária-kultuszt, mindig a legnagyobb tisztelettel szól Máriáról. "Nem tagadható - mondja a Mk 3,31 és par. magyarázatában -, hogy Isten a legnagyobb tisztességre méltatta Máriát, amikor az Ő Fiának anyjává választotta és szemelte ki." Ám dicsősége, akárcsak a bolygók fénye, nem önmagából való, hanem Krisztusból sugárzik rá. Jézus ki is igazítja azt a lelkesült asszonyt, aki Máriát testi vonatkozású dolgokért magasztalja (Lk 11,27k). "Messze alatta áll egyéb kegyelmeknek az, amit ez asszony Mária legfőbb díszének gondolt. Nagyobb kiváltság volt ugyanis újjászületni Krisztus kegyelme által, mint méhében megfoganni a Krisztus testét; nagyobb önmagában, mint lelkileg élő lényben, bírni a Krisztust, mint Őt emlőivel táplálni. Szóval abban állott a szent Szűz legfőbb boldogsága és dicsősége is, hogy tagja a Fiának, s így az új teremtmények közé számítja őt a mennyei Atya."

Kálvin objektivitására jellemző, hogy a Fia fölött gyámkodni akaró Máriát megvédi az egyházatyák gáncsától (ugyancsak a Mk 3,31 magyarázatában): "Hogy Ambrus püspök és Aranyszájú János nagyravágyással vádolja meg Máriát, ennek semmi alapja nincs. Mert mi szükség is van erre a vádaskodásra, mikor a Szentlélek mindenütt bizonyítja az ő igen nagy kegyességét és szerénységét?" Viszont a kánai menyegző története alapján - szerinte - nem igazolható Mária közbenjáró tiszte: csupán "a szorongató részvét" fejeződik ki megjegyzésében. Mária rideg elutasítása "nem annyira Mária, mint inkább mások kedvéért" hangzik el: Krisztus "minden évszázadnak azt a mindig érvényes és általánosan kötelező tanítást adja, hogy anyjának semmiféle mértéktelen tisztelete nem szabad, hogy elhomályosítsa az Ő saját isteni fényét." Mária ezen nem sértődik meg. "Itt a szent Szűz az igaz engedelmesség bizonyítékát adja... Szerényen, a Krisztus feleletével megelégedve, megadja magát és másokat is felszólít, hogy hasonló módon kövessék Jézus utasításait."

A gyermekségtörténet magyarázatában Kálvin ragyogó színekkel ecseteli Mária jellemét. Felszólítja a hívőket: "Ne restelljük tanítónőnknek (magistra) elfogadni azt, aki Krisztust, Isten örök bölcsességét, hordozta méhében." Legelsősorban az ingyen való kegyelem átélésében példánk Mária. ("A Lukács által használt kekharitômeni melléknévi igenév Isten ingyenvaló kegyelmét jelenti" - magyarázza a reformátor.) "Mária boldogsága, igazsága és élete az Isten ingyen szeretetének folyománya, s erényei nemkülönben egész kiválósága, az Isten puszta bőkezűsége." A Magnificat-ról (Lk 1,46-55) ez Kálvin véleménye: "Kiváló és nevezetes éneke ez a szent Szűznek, melyből világosan látható: mennyire kitűnt ő a Szentlélek kegyelmével." Mária énekének témája: "Miért Istenen alapszik a szívének öröme. Azért ti., mert ingyen kegyelemből tekintett rá Isten. Önmagát alázatosnak nevezvén, lemond minden méltóságról, hogy Isten ingyen kegyelemből eredő jóságának tulajdonítsa dicsekedése egész anyagát."

Például állítja elénk Kálvin Mária engedelmességét: "Ímhol az Úr szolgálóleánya!" "Nem engedi meg magának a szent Szűz a további vitát. ... Ha azért volt a szent Szűz az Úr szolgálóleánya, mert engedelmesen alávetette magát a parancsának, akkor nincs alábbvaló nyakasság, mint huzavonával megtagadni Istentől, amit megérdemel, és amit az engedelmesség megkövetel."

Példánk Mária az Ige szeretetében is. Gábriel angyal is azért vette a prófétákból magasztalásait, hogy "így még jobban felismerje a szent Szűz, hogy Fia lesz az a Megváltó, Ki hajdan megígértetett az atyáknak." Mária énekéből is arra következtethetünk, hogy "megvolt neki a kellő gyakorlata a Szentírás tudományában. Akkor általános volt ugyan a Messiás várása, de csak kevesek hite alapult a Szentírásnak ily tiszta ismeretén."

"Áldott vagy te az asszonyok között!" - mondja Erzsébet köszöntése. Kálvin hozzáfűzi: "Méltán nevezik őt boldognak, mivel Isten arra a különös tisztességre méltatta, hogy az Ő Fiát hozza világra, Aki által lelkileg újjászületett. És manapság sem magasztalhatjuk a Krisztustól nekünk hozott áldást anélkül, hogy eszünkbe ne jusson: mily nagy tisztességgel ékesítette fel Isten Máriát, aki az Ő akarata szerint anyja lett az Ő egyszülött Fiának."

Íme, az Ige Mária-képe: nem imádat végett van előttünk, hanem - Kálvin szavával élve -, hogy "legyen minden hívő előtt követendő példa" (Lk 2,19).

3. Van-e remény a két irányzat, kétféle látásmód közelítésére? Ökumenikus korunkban határozott igennel kell válaszolnunk. A közeledéshez azonban mindkét részről tolerancia, a másik felfogásának megértése és tiszteletben tartása, a másik fél megvetése pózának eltávoztatása szükségeltetik. Mindenekfelett teret kell adnunk a Szentlélek "nyelveket egyező hitre" vivő hatalmának. Hans Küng szerint protestáns részről nem szabad megelégedni egy tisztára apologetikus és polemikus magatartással, hanem elfogulatlanul gyümölcsöztetni kell a Máriáról szóló bibliai anyagot. Római katolikus részről pedig - mondja -, "még döntőbben, mint eddig, a bibliai tények vezérfonalához kell igazodnunk, s nem kell félnünk a legújabb négy - sem az Írásban, sem a tradícióban meg nem alapozott -, Mária- és pápáról szóló dogma becsületes, kritikai felülvizsgálásától."

Reménytelen? De ki gondolta az ellenreformáció idején azt, hogy Róma is bevezeti majd a nemzeti nyelvű liturgiát; a Szentírást a hívek kezébe adja; lehetővé teszi a két szín alatti úrvacsorát; tanításába átveszi a Kálvin által megfogalmazott, Krisztus hármas tisztségéről és az egyetemes papságról szóló fejtegetéseket? S nem meglepő-e, hogy a II. Vatikáni Zsinat - 12-15 évvel a Máriáról szóló dogmák 1950-es csúcsra érkezte után -, Máriának nem szentel külön fejezetet a zsinati határozatokban (a mariológusok helytelenítették is), hanem az egyházról szóló fejezet egy alpontja szól róla, kimondván azt a bibliai megállapítást: Máriának is meg kellett járnia a hit zarándokútját.

Ha nem is fővonulatként, de ma még eléggé eleven a Mária-kegyesség propagálása. (Egy r.k. pap mondta: "Három ťbogarasŤ embercsoportot ismerek: az eszperantisták, a nudisták és a - mariológusok"). De ma már - a bibliai tudományoknak a római egyház kebelén belül történő térnyerése idején - nem lehet Mária örök szüzességét az Ezékiel 44,2 Igéjével, vagy szeplőtelen fogantatását az Énekek Éneke 4,7 idézésével "bizonyítani". Ma már egyre többen vannak - főleg fiatalabb - lelkészek, akik kritikusan vizsgálják a máriás jámborságot. Xaver Pfister, a svájci római egyház "médiafelelőse", egyik rádióelőadásában megrajzolja saját Mária-kegyességének történetét. Bár gyermekkorában maga is épített Mária-oltárt, s káplánjuktól sok Mária-prédikációt hallott, de később úgy érezte, hogy az üressé vált, édeskés ünnepélyességű énekszöveget becsületesen már nem tudja vállalni. A májusi ájtatosságokat sem tartja már élő hagyománynak. A II. Vatikáni Zsinat után - a bibliakritika hatására - a teológus diákok már nem a Mária-himnuszokért, hanem Nietzsche, Freud és Marx írásaiért lelkesedtek. A konzervatív, máriás diákokkal ellenfelekként ("Kontrahent") szemlélték egymást. "De egyáltalán nem volt az az érzésem, hogy valami lényegeset veszítettem el." Ám később egy másfajta Mária-tisztelet ébredt benne Sölle Dorottya professzorasszony hatására ("Maria ist eine Sympathisantin", 1978). Az új szemlélet a próféták közé sorolja Máriát, akiben irgalmasság és forradalmiság találkozik ("Protestlied"-nek nevezi a Magnificatot), s akinek a kánai menyegzőn mondott szava ma is érvényes: "Amit mond néktek (Jézus), megtegyétek!" (Jn 2,5). Ez új Mária-kegyesség elmaradása - szerinte - tragikus volna. "Ennél csak a régi élesztgetése volna tragikusabb" (X. Pfister: Das Kirchenjahr erschliessen Freiburg /; Svájc, 1993. 108-115).

A reformátusok sem lehetnek merevek. Sokan r.k. leleménynek tartják az "Istennek szent Anyja" titulust. De emlékezetünkbe kell idéznünk, hogy mi is elfogadtuk az ókori egyetemes zsinatok döntéseit, így a 451-es khalcedoni hitvallást. (Ott van a II. Helvét Hitvallás függelékében.) Több ókori (és mai) eretnek irányzat hangoztatta: Jézus csak ember volt, s isteni rangját keresztelésekor vagy feltámadásakor kapta. Ezért mondja az ókori hitvallás Jézus Krisztusról: "A mi üdvösségünkért az istenszülő (theotôkos) Szűz Máriától született." Ha nem is használjuk e titulust, érthetjük helyesen.

Úgyszintén elfogadhatjuk a Boldogasszony titulust is. (E megfogalmazás csak a magyar nyelvben található meg, s eredete visszanyúlik a keresztyénség előtti korra.) Igazán összhangban van a bibliai Igével: "Mostantól fogva boldognak mondanak engem minden nemzetségek" (Lk 1,48 és 45).

A merevség elhagyására legszebb példa Barth Károly, az Ige páratlan teológusa. Amikor hónapokon át kórházban volt, javasolta a nővérnek esti áhitat tartását. Ám az közölte, hogy ő katolikus. "Nem tesz semmit - mondta a hittudós -, Maga mondja mindig az Üdvözlégyet, én pedig a Miatyánkot." Így ment ez heteken át. A búcsúzáskor a nővér Barthnak ajándékozta a rózsafüzérét, amit ő fel is függesztett dolgozószobájában. Amikor azt kérdezték tőle: nem ment-e túl messzire?, így felelt: "Sem itt, sem odaát nem fogunk találkozni, ha a katolikustól azt akarjuk kívánni: szűnjék meg katolikus lenni - éppoly kevéssé tanácsolhatjuk, mint azt, hogy rejtsük véka alá evangéliumi hitünket. Mindenki csak vegye komolyabban a maga részéről keresztyén hitét. Ez a szétszakadt keresztyénség egységéhez vezető út."

Jómagam hiszem, hogy amilyen mértékben halad a korunkban föllendült r.k. bibliakutatás, oly mértékben igazodik az egyházi tanítás (egyelőre a hangsúlyokban) az evangéliumhoz. (Biztató jelekként könyvelhetjük el a rádiós és TV-s műsorokat.) És lehet, hogy idővel nem lesz "fehér holló" az a vélemény, amit Widenfeld Ádám, egykori kölni r.k. ügyvéd traktátusa: "A Boldogságos Szűz Mária üdvös intelmei" (1673) képviselt: "Ne állítsatok párhuzamba Istennel vagy Krisztussal. Szolgatársatok vagyok. Vigyázzatok, hogy tiszteletetek ne váljék imádássá Isten parancsolata ellenére: Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak Neki szolgálj! Fiam a Közvetítő és Közbenjáró. Ő engesztelte ki Istent a maga érdemeivel. Senki se tulajdonítsa ezt nekem. Talán én feszíttettem meg értetek?" (Idézi Miegge: Die Jungfrau Maria, Göttingen, 1962. 138.l.)

Vár a keskeny út a kultikus hódolat és a tiszteletnélküliség közt!

Oldal: - A református Mária-kép
SZÉNÁSI SÁNDOR (1925-2001) - © 2008 - 2025 - szenasisandor.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen honlap készítő az Ön számára is használható! A saját honlapok itt: Ingyen honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat